Nem hagyományos múzeumlátogatásra érkeztünk. Nem is klasszikus tanulmányi kirándulásra. Egy sűrű atmoszférájú, nyomasztóan színes terembe a Terror Házába. Ahol az NTGN online újságírói és VJ csoportja impulzusokat gyűjtött. Figyelni mentünk. Nézni, hallgatni, érezni, gondolkodni. Nem elméletben, hanem egy konkrét térben, ahol a múlt szinte tapintható sűrűséggel préselődik a falakba, a talajba, a szobrokba. És az NTGN delegációja a nap végén feladatot is kapott mindehhez.
A Terror Háza a XX. század totalitárius rendszereinek lenyomatait mutatja be – de minket most nem a teljes tárlat érdekelt. Csupán egyetlen teremben időztünk. Lenin és Sztálin szobrai között. Havatői Sámuel (Sam Havatoy) időszakos kiállításán cikázott a tekintetünk.
Innen kellett mélyre ásnunk.
A képzőművész munkáiból álló szoborterem volt a kiindulópont, annak színes ridegségével, némán ordító, falra írt idézeteivel, mozaikkal átszőtt mocskos szimbólumrendszerével. A falon kommunista szállóigék sorjáztak: Marx, Grossman, Trockij, Koestler, Szolzsenyicin, Potok, Slachta, Malia nevei és gondolatai rétegeződtek egymásra – és szegeződtek ránk.
„Nem a meggyőzés a cél, hanem az ellenfél összezavarása.” – mormoltuk magunkban. „Lelkiismeret-furdalást kell kelteni a burzsoáziában, mert neki van lelkiismerete.” – csócsáltuk halkan.
Az aranyba öntött Lenin-szobrok se nem lát, se nem hall, se nem beszél kivitelben magasodtak fölénk. Mintha még ma is figyelnének. Sztálin arca kőkeményen, mégis széttöredezve jelent meg. Disszonáns képzőművészeti installáció részeként ábrázolva a diktatúra arcát. „Igazat mondani burzsoá előítélet.” – így szól a szomorú igazság. „Nagy bűntetthez nagy eszme kell.” – egy újabb örökérvényű dolog abból a korszakból. És ami ma is sokszor felütni véli a fejét.
Mindennek közepén Pinocchio ült.
Ott ült egy padon. A kommunizmus bábeli zűrzavarában bábuként. Egy rendszer közepén, amely a maga hazugságait emelte valósággá.
„A kommunizmus ott kezdődik, ahol az ateizmus.” Hm. „Csoda, hogy a vörös és barna áramlatok között még fennáll Magyarország.”
Lenintől elfordulva a diákok közelebb léptek Sztálin hármasához is. Van kalap – nincs kalap. Bohócosodik a helyzet, s lőn csokornyakkendő. Kicsi orr – nyúlik az orr. A vizuális motívumok folyamatábrává álltak össze, ahogyan az erőszakos eszmék egymásba kapaszkodtak. Az asszociációs sort lejegyzetelve a textúrákat is megfigyeltük: például a kő hidegségét. És vizslattuk a vörös és barna szín közti Magyarország rejtélyét.
Ekkor felfedeztük az elrejtett könyveket is a Lenin-szobrok talapzatában. „Nézzétek át a teret alaposan – nem fogjuk a teljes múzeumot feldolgozni, az túl sok lenne. Ebben a teremben is van információ bőven.” – mondta Rácz Ria oktatónk, a terepgyakorlat főszervezője. És igaza volt.
A diákok nem csak néztek – gondolkodtak. Előkerültek irodalmi párhuzamok Radnótival kapcsolatban. A tanáraink közben régi sztorikat elevenítettek fel, és hogy milyen hangszeren játszottak úttörőként. Hogy milyen volt iskolásként a szovjet himnuszt is hallgatni az ünnepeken. Parázs, mégis baráti hangvételű vitáktól lesz izgalmas az egész. A terepgyakorlat is úgy, ahogy a képzés.
Végül átszaladtunk több tíz évet…
Emésztgettük a Terror Háza múzeum többi emeletét. A háború előtti, alatti és utáni korszak szinte ránk nehezedett. „Neked sincs kedved egy dekát sem mosolyogni, ugye? Konkrétan itt kínozták az embereket.” – vontuk le a komor következtetéseinket.
Fali tapéta újságcikkekből. Áradó szónoklatok a hangszórókból. A hatalmas Szovjetunió szőnyegbe öntve a talpunk alatt. November 4., az erőszakos bevonulás napja. „És mi még meg is ünnepeltük…” – a felcsendülő mondatra rímelt a következőként szembeötlő idézet.
„Éjszaka azt álmodtam, hogy kimentek a németek, és nem jött be helyettük senki.”
Kádár, Rákosi, Szálasi, Horthy, nyilas és fasiszta címerek. Csupa olyan foszlány, melynek máig annyi aspektusa ismeretlen. „Nevek és kifejezések, ami nem kelt jó érzést az emberben – de tudni kell róla.”
A terepgyakorlat végén Rácz Ria és Takács Zoltán, a tanáriank közösen osztották ki a feladatot: az itt gyűjtött impulzusok alapján keressen fel mindenki a saját környezetéből egy érintett személyt, és kérdezze meg őt erről az időszakról. Nem elméleti interjú a cél. Nem is a “wikipédiás” tények. Hanem a valódi visszaemlékezések. A múlt érzékelése – ahogy minket is arcul csapott ebben a sűrűre szőtt pár órában.
A padon még mindig ott ül Pinocchio. A falakról sikít a propaganda. A tank töretlenül tornyosul. És mi már nem úgy nézünk rájuk, mint a bejövetelkor. Történetekre, kérdésekre, emlékekre szomjazunk – hogy végre értsük is, amit eddig csak halványan tanultunk
-Milány Kincső-
