Vlaicu Lajos többféle pályára is készült, mire az újságírás és a kommunikáció mellett kötelezte el magát. Az NTGN határon túli csoportjában tevékenykedő tehetség életében már biztos pont a Hargita Népe és a Székelyföldi Jégkorong Akadémia is. Az idáig vezető útról és a mindennapjairól kérdeztük.
Többféle irányba indultál korábban. Hogyan fogalmazódott meg benned, hogy egyáltalán az újságírással, kommunikációval szeretnél foglalkozni? Mi volt az a pont, ami végül itt állított meg?
– A véletlen. Igazából sodródtam. Egész gyerekkoromtól kezdve tudtam, hogy mit akarnak a szüleim, tudtam, hogy mindenki mit akar, de én mindig csak azt tudtam, hogy mit nem akarok. A tanáraim szerint volt némi íráskészségem, ugyanakkor helyesírási gondokkal és „gondolati ficamokkal” küzdöttem. Ezt úgy kell elképzelni, hogy volt mondanivalóm, értették is, mit akarok mondani, beszéltem is, de a gondolataim már messzebb jártak a kimondott szónál.
A család részéről mi volt az elvárás? Mennyire sikerült hatni rád?
– Megjelent az érzelmi zsarolás valamilyen szinten. A szüleim külföldön dolgoztak, így a nagyszüleim gondjaira voltam bízva. Tőlük gyakran hallottam, maximalista módon, hogy „tanulj, mert látod, anyádék mennyit dolgoznak”, s emiatt egy idő után belső frusztráció is keletkezett bennem. Annyira elfajult, hogy komoly lámpaláz alakult ki: egy idő után már egy verset sem tudtam elmondani. Meg tudtam tanulni és leírni, vesszőhiba nélkül, de kimondani nem. A tanárok nem értették, mi történik velem. Emiatt mindig csendesen, a háttérben szerettem lenni. Kivéve a sportpályán: ott vezéregyéniségnek tartottak. Nem tűrtem el, ha valaki „szarozott” a pályán. Az élet egyéb területein, például a társasági életben viszont voltak problémák.
Nyilván ezt a lámpalázat azért valamennyire sikerült leküzdeni, hiszen podcastben is szerepeltél. Hogyan sikerült legyőzni?
– Mondhatnám, hogy gyakorlással, de nem. Inkább egy belső önismereti út segített. Gyerekkoromban nagyon sokat forgattam a Bibliát, majdnem pap lettem, aztán majdnem katona, aztán rájöttem, hogy egyik sem jó. Előbbinél nyolcadikos, utóbbinál tizenkettedikes lehettem. Sokat segítettek a könyvek is, és azok az emberek, akik – bár kevesen voltak – jó példával jártak előttem. Ők mind a közösségi életem meghatározó személyei voltak: olvastattak, utána megbeszéltük, a visszajelzéseik pedig pozitív hatással voltak rám.
Beszéltél arról, hogy több személy nagy hatással volt rád. Ki tudnál emelni valakit, akit akár példaképnek is tekintesz?
– Nem hiszek a példaképekben. Ők is emberek, inkább azt mondanám, hogy példaképmozaikjaim vannak. Nagyon sok ember a környezetemben hétköznapi hős számomra, és ez fontosabb. Például a szomszédtól több lélekjelenlétet tanultam, mint az egész irodalomból és az elolvasott könyvekből. Ha mégis kellene nevet említenem, akkor Csató Béla plébános lenne az. Eléggé kemény jellem papként és emberként is. Templomokat épített, többek között Csíkszentkirályon is egyet.
Az már kiderült, hogy sokoldalú személyiség vagy. Most is részt veszel egy újságírói, tartalomgyártási képzésen. A jövőben szeretnél-e még valamit tanulni, mi az az irány, ami felé haladnál?
– Kicsit haragszom magamra, mert amikor kiestem a padból, azt mondtam, hogy többet nem tanulok. Előbb beestem, aztán kiestem, de végül is örülök, hogy itt vagyok, és tényleg tanulhatok. Hiányosságom, hogy nincs újságírói végzettségem: bölcsészkaron irodalmat végeztem – vagy az végzett velem? Nem is tudom. Így mindenképpen szerettem volna valamilyen módon újságírást tanulni. Emellett volt egy előadás a mesterséges intelligenciáról is, és azt hiszem, nem dőlhetünk hátra szakmabeliként: fontos, hogy amennyire lehet, elsajátítsuk ennek a csínját-bínját.
Szeretném egy kicsit személyesebbre venni a vonalat. Hogyan néz ki számodra egy ideális jó nap?
– Az ideális jó nap talán az lenne, ha mondjuk hárommal kevesebb kávét innék az átlagnál. Komolyra fordítva a szót, szerintem egy ideális nap úgy nézne ki, hogy reggel felkelek, indítanám a napot egy kávéval és egy könyvvel, amiből egy fejezetet tényleg odafigyelve, koncentrálva végigolvasnék. Aztán elindítom a napot a munkával. Vagy szabadságról van szó?
Amit te ideálisnak tartasz. Elképzelheted azt is, hogy a görög tengerparton vagy.
– Nem tudok kikapcsolódni. Két nap után a tengerparton szerintem már az összes gyerekkel fociznék, vagy életmentőnek csapnék fel. Visszatérve: a reggeli kávé és olvasás után dolgoznék. Ideális esetben 9-től 5-ig – gyakran korábban kelek, hogy utolérjem magam. Ideális esetben sportolnék délután, barátokkal is töltenék időt, de a családra is jutna, ami számomra nagyon fontos. Hála Istennek mindenki él, és néha a saját fejemre koppintok, mert nem becsülöm eléggé ezt: hogy tényleg itt vannak.
Úgy érzed, több időt kellene velük tölteni?
– Korábban úgy éreztem, hogy nem, most lehet, hogy mégis igen, így közel a harmadik X-hez. Szerettem őket, de csak úgy, a távolból. Mostanában ez változott.
Végezetül: mit érzel most, 2026-ban a legnagyobb kihívásnak, akár magánemberként, akár újságíróként?
– Jelenleg az a legnagyobb kihívás, hogy az előzőekben felsorolt három-négy dolgot összeegyeztessem és végigvigyem, és a végére ne bolonduljak meg. Néha érzem, látom a túlterheltség jeleit. Korábban tekintettem magam aktivistának, jelen voltam a politikában, de mégsem mondhatom, hogy 22 évesen politizáltam. Végül nem maradtam azon a pályán, nem sok előnyöm származott belőle, így azt elhagytam. Most így állok.
– Törő Enikő –
