Az NTGN médiaelemzés és médiaszemle tantárgyainak oktatója 32 éve szenvedett súlyos balesetet. Az egykori dzsúdóedző kerekesszékbe került, és a tatamit elhagyva egy másik küzdőtéren írta újra életének szabályait. Immáron 25 esztendő köti Balogh Zoltánt a médiához. De hogyan jutott el a szőnyegtől a szavak erejéig?
Hogy emlékszel vissza három évtized távlatából a sportolói karrieredre?
- Életre szóló szerelem, ez jut elsőként eszembe. Versenyzőként, majd edzőként a dzsúdó bűvöletében éltem. Ha nincs a balesetem, bizonyára ma is a sportban dolgoznék.
Bár bezártad az emlékeid egy fiókba, mondj mégis egy emlékezetesebb pillanatot, ami a sportos időszak alatt a magasba emelt?
- Az egész sportkarrierem egy hosszú pillanat volt, amely meghatározta a világlátásomat. Nyertem bajnoki érmeket, voltam ifiválogatott, aztán első osztályban szerepeltem felnőttként egy Európa-bajnokot és olimpiai ezüstérmest felvonultató súlycsoportban. De minden medálnál többet kaptam a közegtől, amely körülvett, formált, tartást és élményeket adott. S azt, hogy még a kerekesszékben is ide tartozom, folyamatosan tudatosítják velem – köszönet érte!
A baleseted után hogyan találtad meg az újságíráshoz és a szépíráshoz vezető utat, mint életed új irányait?
- Évekbe telt, míg újra megtaláltam önmagam, és egy felkérést követően hírszerkesztő lettem. Majd’ negyed évszázad alatt végigjártam a lépcsőfokokat, havi magazinoknál összesen 12 évet dolgoztam (fő)szerkesztőként. A szépírás pedig csak később jött, novellákat három éve írok.
Rengeteg aspektusát élted át a sportolói létnek. Ismered az öltözők világát, tudod, milyen, ha szakad a szemhéj, törik a fül, darabokban a műtött térd. Beleszülettél a sportba. Mit jelent számodra az írás, különösen a „Kapáslövés” címmel publikált könyv kapcsán?
- A sport világa telis-tele van eufórikus és drámai pillanatokkal, akárcsak egy mérkőzés. Otthon vagyok ebben a csodálatos világban, s bár már nem gyakorolhatom, de írhatok róla, és az majdnem olyan jó. Ráadásul úgy tűnik, átjönnek a soraim, hiszen a címadó novella 2022-ben az AIPS (Nemzetközi Sportújságíró-szövetség) médiapályázatán, a színes írás kategóriában világdöntőbe került. De a 2024-es AIPS-médiapályázaton is világdöntőbe jutott egy novellám a már említett kategóriában, A gyávaság csöndje került a listára.
Hogyan találsz egyensúlyt a szépírás és az újságírás között?
- Szerzőként nekem kell kinyitnom a lelkem, újságíróként viszont az interjúalanyomnál kell elérnem ugyanezt. Azt írják, hogy a stílusom novellistaként is felismerhető, mivel nem szeretem „túldíszíteni”, megszemélyesítésekkel és egyéb eszközökkel teletömni a mondataimat.
Van olyan téma vagy történet, amely a hétköznapokban visszatérő elem, és inspiráló hatással van rád?
- A szereplőim csetlő-botló kisemberek, jó néhány történet a sport kulisszái között játszódik. Igyekszem megtalálni a legkilátástalanabb helyzetekben is a humort és az (ön)iróniát. E nélkül elképzelhetetlen is lenne számomra az élet.
Milyen visszajelzéseket kaptál az írói munkáddal kapcsolatban, amelyek bizonyos mérföldköveknél egy irányba tereltek?
- Húsz évnyi újságírás után jöttek a novellák. Addigra már pontosan tudtam, hogy miről és hogyan akarok írni. Egy éve jelent meg a Kapáslövés, amelyről több mint húsz recenzió, beszámoló jelent meg országos napi- és hetilapokban, weboldalakon, valamint több tévériport és rádióinterjú is készült rólam és velem. S amire különösen büszke vagyok, hogy a párizsi paralimpiára utazó magyar küldöttség mind a 120 tagjához eljutott a könyvem.
A tanítás mit jelent számodra?
- Testhezálló, egyben kihívást jelentő feledat. Edzőként tíz esztendő van mögöttem, s minden percét élveztem. Ugyanígy vagyok az NTGN-oktatással is. Szerkesztőként is mentoráltam az ifjú kollégákat, most is hasonló a feladatkör. Jóleső az a visszacsatolás, amikor sikerül felébreszteni és fenntartani a tanulók érdeklődését, figyelemmel követni, ahogy lábra kapnak, megtalálják a hangjukat. Máig tartjuk a kapcsolatot, mindenkiről tudom, jelenleg mivel foglalkozik. S külön öröm, hogy határon túli magyar fiatalok is lehetőséget kaphatnak a programban.
Melyek a legfontosabb készségek, tanácsok, amelyeket a hallgatóidnak szeretnél átadni?
- A „sportosoknál” és az alapozó képzésen is hangsúlyoztam, hogy az újságírás – sok munkával, tanulással, a tapasztalatok felhasználásával – egy tanulható szakma, mely hivatássá válhat. És ha a szorgalom tehetséggel párosul, az egy ígéretes kombináció – a képzés során jó néhány példát láttam erre. A széles látókör és az olvasottság nálam kívánalom, akárcsak a kurzus végére a felismerhető, egyéni hang az átmeneti és a szubjektív műfajokban.
Ha egyetlen dolgot kellene kiemelni, amit a legfontosabbnak tartasz a karrieredben, mi lenne az?
- Mindkét életemben: az önazonosság – e nélkül ugyanis az élet csak szerepjátszás, és úgy sem írni, sem tanítani nem lehet.
-Milány Kincső-
