Regős László több mint három éve jelentkezett a köztévé sportkommentátori programjába. Az NTGN-es tanárai adták meg a kezdőlöketet, így bátorsága és önbizalma is lett hozzá. Gyerekként inkább a küzdőtéren képzelte el magát – elsősorban a focipályán –, de az olimpiák után atlétának, vízilabdázónak, vagy éppen öttusázónak állt volna. Végül nem sportolóként, de sportújságíróként kijutott az olimpiára. Laca többek között ennek örömeiről is részletesen mesélt.
Mi az első dolog, ami eszedbe jut az NTGN-ről?
- Hogy megérte. Megérte végigcsinálni, még azokat a feladatokat is, melyeket a hátam közepére sem kívántam. Eredetileg azzal a céllal jelentkeztem az NTGN-be, hogy csak és kizárólag az írott sportsajtóban szeretnék dolgozni, de Méhes Gábor kommentátor-gyakorlatain kedvet kaptam a közvetítéshez. Számos futballmeccset kellett az órákon kommentálnunk, és a Gábortól kapott hiteles szakmai visszajelzésnek hála lettem rádiós kommentátor.
Mesélj a legmegpróbáltatóbb (terep)gyakorlatról, amit meg kellett oldanod a képzés alatt!
- Amikor kezdőként az online oktatás alatt kaptam egy feladatot, hogy rádiós stílusban közvetítsek egy súlyemelő-versenyt. Ötletem sem volt, hogy miről lehet majd beszélni, miközben „csak” annyi történik, hogy a sportoló felemeli a súlyt. Az első helyszíni munkára is emlékszem: Kecskeméten egy Ferencváros elleni meccsen kaptam szót a rádióban. Az egyik gól ráadásul épp akkor született, amikor nálam volt a szó, szóval emlékezetesre sikerült az a nap. Azóta is jobban szeretem az élő közvetítéseket, hiszen többnyire a helyszínről csináljuk, és ez nyilván nagyobb élmény. Jobban is kell koncentrálni, nem lehet utólag kivágni, ha valamit rosszul mondunk. Legfeljebb élőben javíthatunk – már ha észrevesszük, hogy rontottunk. A stúdióban ülve viszont – akár tudat alatt is – bennem van az érzés, hogy lehet korrigálni, emiatt több is a hiba, és elhúzódik az egész.
Milyen technikai kihívásokkal szoktál szembesülni, és hogyan oldod meg ezeket?
- Jó, ha van az ember közelében hangmérnök, aki tud segíteni. De van olyan is, amit meg kell oldanom egyedül. Például, ha egy meccs előtt nem kapok összeállítást, esetleg rosszul szerepelnek a mezszámok, gyorsan kell reagálni. A tavalyi budapesti atlétika vb-n a hétpróbázók utolsó versenyszámának végén a számítógép néhány másodpercig Krizsán Xéniát jelezte bronzérmesnek. Mondtam is a hallgatóknak, hogy megvan a bronz, erre kiderült, hogy csak negyedik lett. Rutintalan kommentátorként leblokkoltam, a mellettem ülő Deák-Horváth Péter vette át gyorsan a szót, és elmagyarázta mi történt. Ebből megtanultam, hogy a számítógépnek sem szabad mindig hinni, át kell gondolni, hogy lehetséges-e, amit jelez.
Mi az a legnagyobb tévhit, amit az emberek a sportújságírásról gondolnak, de szerinted nem igaz?
- Az, hogy csupa móka és kacagás, azért fizetnek, hogy sportot nézzünk. Jóval több rétegű a szakma, ha igazán jól akarja csinálni az ember. Rengeteget kell készülnie, gyakorolnia, képeznie magát. A közvetítést egyébként szinte mindig máshogy csinálom, ahogy jól esik, vagy ahogy épp jónak érzem.
Mi a legmegterhelőbb dolog számodra sportújságíróként?
- Nem lepett meg, hogy hétvégén sokat kell dolgozni, ilyenkor rendezik a legtöbb eseményt, de nem egyszerű frissnek maradni. Végig kint voltam most Párizsban sajtósként, ami fárasztó volt, de az élmények átsegítettek, hogy szívesebben keljek fel reggel. Ha volt is egy-két szabad délutánom, akkor is inkább szurkolni mentem vívásra, úszásra, amire épp lehetett. És bár csak Halász Bence ezüstjéről számolhattam be, a lelátókról többet is átéltem. Például a párbajtőrözők aranyát, és ezek felejthetetlen élmények maradnak.
Hogy lavírozol a szubjektivitás és objektivitás közt?
- Az olimpián a kanadai kalapácsvető, Ethan Katzberg olyannyira kimagaslott az idei mezőnyből, hogy nem mondhattam, hogy reális esélye van őt bárkinek megverni. Főleg miután az első próbálkozásra 84 méter fölöttit dobott. De attól még persze szurkoltam Halász Bencének. A júniusi atlétika Eb-n a szurkolói énem jött elő inkább. Halász nem volt túl nagy formában, én mégis bíztam benne, hogy javul néhány métert, ami nem szokott menni egyik napról a másikra. Ennek ellenére majdnem 3 métert javított, és csak az utolsó körben előzte őt meg a lengyel Nowicki. A személyes szenvedélyem akkor nem engedte, hogy ‘károgjak’, de mindig igyekszem óvatosan fogalmazni.
Ha választhatnál egy sportolót, akihez szinte lehetetlen odajutni, kivel készítenél interjút?
- Thomas Müllerrel szívesen beszélgetnék, de futballisták közül elsősorban a magyarok érdekelnek. Az atléták között pedig alig akadt olyan az olimpián, aki ne állt volna meg interjút adni. Rádiós kollégámnak többek között Femke Bolt, Letsile Tebogot és Noah Lylest is sikerült elcsípni, így nem igazán van olyan tapasztalatom, hogy valakihez szinte lehetetlen odajutni.
Ha egyetlen napra „cserélhetnél” bármelyik sportolóval, ki lenne az, és miért?
- Legyen Gianmarco Tamberi, és ha napot is választhatnék, akkor a római Eb magasugró döntőjét mondanám. Hazai pályán a szokásosnál is jobban lubickolt, a szurkolók minden rezdülésére figyeltek, minden megmozdulását éljenezték. Ha csendet kért, elhallgattak, ha tapsot kért, megkapta, sikeres ugrásainál pedig olyan hangorkán tört ki a Stadio Olimpicóban, mintha egy Lazio–Roma derbin a 93. percben születne győztes gól. Fantasztikus lehet így versenyezni, kipróbálnám!
-Milány Kincső-
