A média világa sokféleképpen szippanthat be valakit: van, akit a kamera csillogása csábít, mást a történetmesélés ereje. De vannak olyanok is, akik beleszületnek ebbe a világba, és már gyerekként azon gondolkodnak, hogyan épül fel egy műsor vagy milyen történet húzódhat egy-egy kép mögött. Kóbor Szonja esetében a tévé háttérzaja, a fotózás iránti kamaszkori rajongás terelte őt egy irányba: a média felé.
Hogyan kerültél az NTGN-be?
- Hirtelen és hamar. Az NTGN-es tanulmányaim előtt Ljubljanában tanultam, ám ahogy közeledett a képzés vége, kerestem magamnak hazai munkát. Így kerültem gyakornokként a Vas Népe napilaphoz, elsősorban fotóriporterként. Ekkor javasolta Lőrincz-Farkas Eszter, a főszerkesztőnk az NTGN képzését, ami által ismerkedhetnék az újságírással, így a jövőben akár ezen a területen is el tudnék helyezkedni. Mára ezt tartom elsődleges terepemnek. Bár csak egy nyári munkát kerestem, de már szívvel-lélekkel „Vas Népés” vagyok.
Mi az első szó, ami eszedbe jut az NTGN-ről?
- Biztos pont. Amikor hazaköltöztem, minden megváltozott. Új város, új munka, új lakás, egyetem, de ott vannak a csütörtöki alkalmak, amikor tudom, hogy együtt fogunk csoporttársaimmal kávézni, majd Fülöp Zoltán megkérdezi: történt-e valami a héten, amiről szeretnétek beszélni?
Melyik volt a legemlékezetesebb terepgyakorlat?
- Egyik alkalommal a budaörsi svábságot fedeztük fel, majd mutattuk be saját riportjainkon keresztül – képekkel. Az egyik legmeghatározóbb pillanat volt, amikor egy órán keresztül csak feküdtünk a Budaörsi-kopárokon, és eszmét cseréltünk. Beszélgettünk: szakmáról, könyvekről és az egyetemi csoportmunkák nehézségeiről. Aznap még jobban összekovácsolódott ez a szuper csapat.
Mi a leghasznosabb tudás, amit az NTGN-ben tanultál?
- Minden. Amikor az első napomon bementem, olyan voltam, mint egy pár perce született zsiráfbébi, aki most akar elindulni sétálni. Botladoztam, bizonytalan voltam. Aztán jöttek az oktatók, és támogattak. Az biztos, hogy nagy előny, hogy az itt használt technikai háttér, például a szerkesztőségi cms hasonló felépítésű, mint a munkahelyemen. Így amikor az első NTGN-es napom utáni héten elkezdtem dolgozni, már nem volt idegen számomra a SEO kifejezés.
Mivel lepett meg leginkább a képzés, amiről nem gondoltad, hogy a része lesz?
- A lélekmosdatással. Egy szigorú, csak és kizárólag újságírásról szóló, személytelen képzésre készültem, ám ez a gondolat az első házi feladatok megírásakor kiirtódott belőlem. Mára az oktatóim mindent tudnak a legféltettebb titkaimról, a nehézségeimről – az írásaimon keresztül. Elég szürreális élmény kulcsszavazni egy érzelmes publicisztikát, de ez is megtörtént.
Mit volt a legmegpróbáltatóbb feladat eddig újságíróként?
- Minden feladat megpróbáltatónak érződik – ám a legdurvább eset az volt, amikor egy technikai malőr miatt elveszett egy podcast anyagom. Vissza kellett hívnom a beszélgetőpartnert, és ő a legnagyobb kedvességgel elmondta másodszor is ugyanazt. Azóta háromszor is ellenőrzőm, minden jól megy-e.
A legnagyobb tanulság, ami ért a képzés során?
- A kiadott házi feladatokat egy kreatív alkotófolyamatnak élem meg, mintsem tehernek. Az egyik legemlékezetesebb akkor volt, amikor egy dal okozta érzésről kellett írnunk. Egyfajta önvizsgálaton mentem át eközben, és talán a legnagyobb tanulságokat ebben az állapotban tanultam meg az életről.
Hogy emlékszel vissza az első napodra gyakornokként?
- A lehető legnagyobb hajtásba csöppentem bele, az első hétvégémen volt Szombathely egyik legnagyobb városi rendezvénye, a Bloomsday, fotóztam éjjel-nappal. Már akkor megtapasztaltam, hogy a gyorsaságra, az esztétikára és mégis az informatív jellegre is mennyire figyelni kell.
Hogy telik egy napod/heted, miből tevődnek össze a feladataid?
- Jelenleg nagyon sűrű az időbeosztásom. A Soproni Egyetem kommunikáció és médiatudomány szak végzése mellett csütörtökönként a hajnali vonatra pattanok, és érkezem az NTGN képzésére. A hét végén pedig teljes gőzzel dolgozom Szombathely vonzáskörzetében. Az egyik szaktársam úgy jellemzett, hogy olyan vagyok, mint Paks. Szeretem ezt a pörgős életvitelt, és bár olykor összecsapnak a fejem felett a hullámok, a körülöttem lévők segítségével mindig kibogozom a szálakat.
Mi volt eddigi újságírói pályafutásod legmaradandóbb projektje?
- Az újságírói szakmában talán a legjobb dolog a változatosság. Sohasem lehet 100 százalékig tudni, hogy mi fog kisülni egy anyagból. Egy őszi vasárnapi estén az egyik szombathelyi klubban egy japán, pszichedelikus rockot játszó zenekar lépett fel. Fáradt voltam és kicsit beteg is, ráadásul nem szeretem a hangos zenét. Ám ahogy meghallottam a kezdőhangokat, megláttam a zenészeket, elragadott a hangulat és feltöltődtem. Így már nem is volt nehéz megírni az anyagot.
Az, hogy manapság olykor „képernyőre” is kell kerülnie egy újságírónak, mennyire jelent számodra diszkomfortot?
- A modern újságírás korszakában nevelkedtem, így számomra ez nem furcsa, inkább a szakma velejárója. Nem torpanok meg egy-egy podcast felvételtől sem. A közösségi média platformjain pedig kifejezetten szeretek mesélni.
-Milány Kincső-
