Arra kértünk néhány egykori „sportos” diákunkat, hogy írjanak egy kis szösszenetet arról, miként élték meg a labdarúgó világbajnokságot. Alant az NTGN szakirányain végzett, s ma már a szakma különféle területein dolgozó Barát Kornélia, Urbán Ádám, Regős László, Winkler Gellért és Tóth Zsombor vallomásai a nyár legnagyobb sporteseményéről.
„Nagy megtiszteltetés volt a döntőt közvetíteni”
Regős Laci sportújságíró szakirányon végzett még 2023-ban. Jelenleg a Nemzeti Sportrádió műsorvezetője, kommentátora és szerkesztő-riportere, valamint az M4 Sport kommentátora.Elárulta: a torna előtt nem volt meg benne az a várakozás, ami korábban megelőzött egy-egy világbajnokságot. Ezt főleg a novemberi csalódásunknak, a felhígult mezőnynek és a FIFA korrupciós ügyeinek tudta be.
– Ennek ellenére később elkapott a vb-hangulat: a Zöld-foki-szigetek szereplése, a klasszisok gólkirályi címért folytatott csatája, valamint az interneten keringő, helyszíni hangulatról szóló videók (elsősorban a skót szurkolóknak köszönhetően) mind-mind visszahoztak valamit a régiből, ami a négy évvel ezelőtti katari vb-n nem volt meg. Nem volt tökéletes vébé, volt problémám, nem is kevés, elsősorban az igazságtalan lebonyolítással, de mégiscsak vb volt, az pedig a futball csúcsa.
Laci a Nemzeti Sportrádióban közvetítette a mérkőzéseket, köztük több igencsak emlékezetes találkozót.
- Kettőt emelnék ki, amelyet közvetíthettem: a Mexikó–Anglia nyolcaddöntőt, amely a lelátói hangulatában és a pályán látott küzdelemben is méltó volt arra, hogy a világbajnokságok történetének része legyen, illetve a döntőt. Utóbbi bár nem volt túl látványos, de mégiscsak a döntő volt, így nagy élmény és megtiszteltetés volt közvetíteni.
A riporter szerint nem kérdés, hogy ott lesz a válogatottunk a következő vb-n.
Nemzeti hősök és globális sztárok születtek
Urbán Ádám szintén sportújságírás szakirányon végzett az NTGN-nél. Jelenleg az M4 Sport televíziós csatorna Nemzeti Sporthíradó című műsorának szerkesztő-riportere, műsorvezetője. A világbajnokság alatt olykor riportereként dolgozott, máskor az összefoglalók és egyéb tartalmak készítésében közreműködött. Mint mondja, borzalmas játékot látott a kiscsapatoktól, főként néhány afrikaiaktól.
- Élénken él bennem, hogy a katari világbajnokságon milyen élvezhetetlen futballt láthattunk tőlük, még az ott oly sikeres Marokkótól is. Vártam volna német, holland, török és portugál remeklést, ezzel szemben kaptam zöld-foki, Kongói DK-s és egyiptomi helytállást. Nemzeti hősök és globális sztárok születtek a kapusokból, Vozinha nevét megtanulta az egész világ. Vártam és kaptam argentin és amerikai szekértolást az elnök úrtól. Amíg a FIFA a legrosszabb, addig a labdarúgás számos alkalommal a legjobb arcát mutatta – elég csak a bronzmeccsre vagy a norvégok jelenlétére gondolni. A szerkesztőségi tippjátékban előzetesen spanyol győzelmet vártam, meg is kaptam.
Ádám szerint a közvetítések, szakértői vélemények színvonala viszont kifejezetten jó volt ezúttal.
– Látszott, hogy amikor bizonyos szerkesztő(k) visznek egy-egy stúdiós meccset, akkor abban meló van és hiteles szakértők ülnek bent. Gondolok itt Juhász Rolandra, Stopirára, vagy éppen Szabics Imre szerepeltetésére az osztrákok meccsénél.
Ádám abban egyetért Regős Lacival, hogy a magyar tizenegynek ott a helye a következő világbajnokságon.
Hőskori simlik és verekedések a régi idők focijából
Winkler Gellért neve a Nemzeti Sport, illetve az nso.hu felületéről lehet ismerős a sportrajongóknak. Ő sem várta nagy reményekkel a világbajnokságot, elsősorban a megemelt létszám miatt. Hasonló érzései voltak a katari vb előtt is – ott a helyszín, a lebonyolítás és a téli rendezés miatt aggódott –, végül a döntő mégis hatalmas élményt adott számára.
- A mostani vb-n is láttam jó meccseket (norvég–brazil, angol–norvég), és érdekes párosításokat korábban sosem látott csapatokkal. Összességében jó világbajnokság volt, bár a döntő lefújásának pillanatai megerősítettek abban, amit még apám látott a „hőskorban”: mindenféle simlis elnökök próbálták magukénak tekinteni az eseményt. A Balogun-ügy körüli hercehurca jól példázza ezt, ahol egyetlen telefonhívással törölték el az eltiltást.
Gellértet a döntő utáni verekedések is a régi időkre emlékeztették, nem hitt a szemének, mit műveltek egyes futballisták.
- Az sem tetszett, hogy befurakodott a politika – elég csak a paraguayi szenátor franciáknak címzett beszólását említeni –, a futball ünnepét erősen beárnyékolták ezek a jelenségek. De a mérkőzéseket közvetítő kommentátorok és szakértők teljesítményével sem voltam maradéktalanul elégedett. Ahogy közeledett a vb a végéhez, úgy lettek egyre gyakoribbak a hibák. Mentségükre legyen mondva, ennyi meccset lehozni óriási feladat. Hosszú volt az esemény, és úgy hiszem, nemcsak a futballipar, de a média is telítődött. Bárcsak legközelebb egy olyan vb után telítődnénk, ahol mi is ott vagyunk! A remény mellett eszembe jut Esterházy klasszikusa: „A szurkoló mindent tud, nem hülye, legbelül tudja a reális esélyeket, csak éppen ettől eltekint.”
Fotós szemmel a vb-n: Időeltolódás, robot-Madonna és videojáték-effekt
Talán nem túlzás azt állítani, hogy a szintén „NTGN-nevelés”, Tóth Zsombor mára az ország egyik legjobb sportfotósa. Annyi bizonyos, hogy évek óta járja világot, a Forma-1 állandó közreműködője, és labdarúgó válogatott meccsein is mindig dolgozik.
- Gyerekkorom óta a válogatott mérkőzések a kedvenceim. Itt nincs klubszintű igazolás: minden szövetségi kapitány „azzal főz, ami van”, a csapatok mögött pedig teljes nemzetek állnak. Éppen ezért a legutóbbi világbajnokság minden egyes mérkőzését izgatottan vártam, függetlenül attól, kik léptek pályára. A valóság azonban hozott némi csalódást, leginkább a hatalmas időeltolódás miatt. Gyakorlatilag csak a legkorábbi meccseket tudtam élőben követni, vagy maximum a második mérkőzések elejébe nézhettem bele. Mivel kifejezetten utálom az eredmény ismeretében, felvételről visszanézni a meccseket, az éjszakai események teljesen kimaradtak az életemből. Emiatt komoly hiányérzet maradt bennem, hiszen több válogatott játékával egyáltalán nem is találkoztam a torna alatt. Persze tisztában vagyok vele, hogy a rotáció miatt mindig más kontinens kapja a rendezés jogát – legközelebb majd nekünk, európai szurkolóknak kedvez az időzóna.
Zsombi elárulta, hogy a torna elejéről rögtön két momentum égett be a memóriájába. Az egyik a mémmé vált játékvezető, aki képtelen volt angolul kommunikálni. Egyszerűen érthetetlen, hogyan fordulhat elő ilyen súlyos szakmai hiányosság ezen a szinten. A másik negatív élmény az első angol meccshez kötődik, ahol Thomas Tuchel teljesen indokolatlanul „hisztizett” a fotós kollégákkal. Zsombor szerint egy ilyen tapasztalt, elit edzőnek pontosan tudnia kellene, hogy a fotósok milyen szigorú szabályok szerint, hol és hogyan állhatnak a pálya szélén. A szabályok tiszteletben tartása is a profi lét része.
- A csoportkörök harmadik fordulójából, valamint az első egyenes kieséses szakaszból végül semmit sem láttam. Ebben az időszakban ugyanis Ausztriában és Angliában dolgoztam a Forma–1-es futamokon, ami minden időmet és energiámat felemésztette. Aztán jött a döntő, aminek a felvezetése finoman szólva is botrányosra sikerült: Madonna „élőnek” hazudott fellépése kritikán aluli volt. Felháborító, hogy a szervezők közül bárki rábólintott arra, hogy a showműsor videóról menjen, a közel 80 ezer helyszíni nézőnek pedig be kelljen érnie azzal, hogy a popdíva csak az utolsó 10 másodpercre sétál ki integetni.
Fotós és videós szemmel nézve a közvetítések technikai színvonala viszont lenyűgöző volt. A technológiai fejlődés, a játékvezetői kamera és a meccsek képi világa abszolút magával ragadta Zsombort is. Mint mondta: a nézők bőven kaptak minőségi felvételeket minden fontos momentumról. Kifejezetten tetszett neki, hogy a szurkolótáborokat különleges, széles látószögű, de nagy mélységélességű kamerákkal mutatták. Ez a megoldás kicsit videojátékos hatást keltett, de zseniálisan átadta a stadionban uralkodó érzelmeket. A képernyőre kitett grafikai információk és statisztikák mennyisége is pont megfelelő volt a közvetítés alatt.
- Mivel a mérkőzéseket általában képszerkesztés, munka közben néztem, a kommentátorokra kevésbé figyeltem. Kivételt képeztek Újvári Máté közvetítései, akivel jó szakmai kapcsolatot ápolok, és jelenleg az ország egyik legjobb sportriporterének tartom. Bár a döntőt kétségkívül nehezebb feladat volt közvetíteni, mint a bronzmeccset, nekem ott már túl soknak tűnt a folyamatos adat- és statisztikaáradat. A rengeteg szám nem hagyta élvezni az amúgy is elég lapos, élvezhetetlen játékot. A stúdióbeszélgetésekre pedig a feszített munkatempó miatt már végképp nem maradt energiám.
Bár a vb ideje alatt labdarúgással kapcsolatos médiumnak nem dolgozott, de a magyar válogatott jövője erősen foglalkoztatja az ifjú sportfotóst. Hogy ott leszünk-e a következő világbajnokságon? Fogalma sincs, mivel erre a tornára is szentül hitte, hogy kijutunk, mégsem voltunk ott. De a futball kiszámíthatatlan – az olaszok is hosszan tudnának mesélni arról, milyen az, amikor egy topcsapat sorozatban lemarad a legnagyobb tornákról.
A (nem)játszás művészete
Az NTGN sportújságírójaként végzett Barát Kornélia öt évet dolgozott a Magyar Olimpiai Bizottságnál, két éve a Nemzeti Versenysport Szövetség munkatársa. Alább az ő szubjektív vébétörténete olvasható.
„Először is leszögezném, hogy nőből vagyok, így nekem félig felmentésem van fociból. Éppen ezért, és a csodás időeltolódásnak köszönhetően, az idei világbajnokság gyakorlatilag az elődöntőkig elment nekem a radar alatt. Másodsorban emberemlékezet óta az angoloknak drukkolok, így mondjuk úgy, itt kezdődött számomra a világbajnokság.
A francia–spanyol elődöntőnek úgy mentem neki, hogy nyerjen a jobb, döntsék el a Bourbonok egymás közt, ki a jobb a Pireneusokon innen és túl. Nos, legyen elég annyi: nem véletlenül nyerte a legutóbbi Eb-t a spanyol armada. Még ha ennek nem is feltétlenül örült annyira az éppen Malagában lakó egyik barátnőm, akinek édes álmát megakadályozták a spontán népünnepélyek, amik a döntőbe jutás után alakultak ki szerte spanyol honban.
Ennél már egy fokkal jobban megemelte a pulzusom, amikor drága Angliám lépett pályára. Hát mit ne mondjak, nekik drukkolni legalább akkora kihívás, mint a magyar válogatottnak, amire az elődöntő ékes példaként szolgált. Pár ősz hajszálam lett is a végére, és innen is átkozom azt, aki 90 percben állapította meg az immár gyakorlatilag „vízilabdásodott”, négy „felvonásos” labdarúgás játékidejét. Thomas Tuchel a cserélési taktikái miatt a nálam sokkal hozzáértőbb emberektől már megkapta a magáét, én pedig elfogadtam, hogy ezen a vb-n sem jut döntőbe őfelsége csapata.
Namármost, a bronzmeccsig hátralévő cirka két napban nemcsak Thomas Tucheltől hallgattam meg, hogy felesleges lejátszani a bronzmeccset, mert egyik csapatnak sincsen hozzá kedve, de a Reddittől kezdve az engem napi szinten körbevevő férfiak is osztották eme nézőpontot: minek két csalódott csapatnak még ezzel is fárasztania magát?! Hát, lehet, velem van a probléma, de én még vívóversenyen is kifejezetten utálom, amikor a döntőbe nem jutók automatikusan megkapják a bronzérmet. Jó, hát legalább lesz hazafelé elvámolnivaló nemesfém, de én szurkolóként szeretem, ha minél tovább drukkolhatok a kedvenceimnek, valamint úgy gondolom – pláne a profi labdarúgás esetében –, hogy akik heti szinten annyit keresnek, mint én tíz év alatt sem, és állítólag azért rohangálnak fel s alá a gyeptéglán, mert imádják ezt, nos kérem, azoknak igenis erkölcsi kötelessége lejátszani egy bronzmeccset.
Ezek után igencsak pislogtam, amikor némi késéssel odakapcsolva az M4-re már 1 góllal vezetett Anglia, majd cirka 45 perc alatt állva hagyták a franciákat. A félidőben magamban azon lamentáltam, hogy ha ilyen, amikor nem akarnak játszani, milyen lenne, ha akarnának? Valamint, ha a százéves háború alatt így rohamozták volna a franciákat, Normandia ma lehet, brit felségterület lenne…
Na, aztán annak rendje és módja szerint megindult a Les Bleus, szépen odaért az angolok nyakára, és nem sokon múlt, hogy a világbajnokságon gólt szerzők örökranglistájának első helyére csöppent Mbappé ki is egyenlítsen. Ezen a ponton már a rosszullét kerülgetett, hogy ne szórakozzanak már, hogy 4–0-s vezetésről kikapnak, mert akkor maradhatnak az Egyesült Államokban XXI. századi telepesnek, mert innen még a miami mocsárban tengődő aligátor is nyerne, III. Károly pedig tuti nem engedi haza őket egy ilyen blama után. Ám, ahogy másnap reggel az Instagramom is jelezte: „Hey Jude”, az Oasis meg ’95-ben nem ment ekkorát a Wonderwallal.
Én a magam részéről itt elégedetten el is köszöntem volna a világbajnokságtól, hiszen „amiért jöttem”, megkaptam, éremmel tér haza a három oroszlán, ám hátra volt a döntő, ahol a múlt és a jelen adott egymásnak találkozót.
Látva a kínkeserves 1–0-s végeredményt… lehet, jobb lett volna, ha a spanyolok és az argentinok ugyanannyira nem akarták volna lejátszani a döntőt, mint ahogyan ezt egy nappal korábban a bronzot játszó két csapat kapcsán emlegették a szakemberek. Két dologért fohászkodtam: az egyik, hogy mindegy ki, csak lőjön már egy gólt, a másik, hogy ki ne egyenlítsen Argentína, mert ha még most, a hosszabbításra egy tizenegyespárbaj is jön, én sírógörcsöt kapok, pláne, ha még nyerne is, mert amilyen enerváltan játszottak, meg sem érdemlik. De végül spanyol tündérmese lett, legalábbis Ferran Torresnek tuti, az Ibériai-félszigeten és minden spanyol szurkolói zónában pedig fiesta hajnalig, ahogy a Malagából kapott hangüzenet is bizonyította.
Bár Trump és Infantino kérdésstoppos sajtótájékoztatón kölcsönösen megveregették egymás vállát, hogy ez volt minden idők legjobb, leglátványosabb és leglegebb világbajnoksága, aligha erre fogunk emlékezni négy év múlva. Ellenben a vuvuzela után most már a hidratációs szünet is bekerült a népművészetbe Erling Haalanddal egyetemben; Shakirától valószínűleg négy év múlva is a Waka Wakát és nem a Dai Dai-t fogjuk énekelni, a halftime-show pedig jobban áll a Super Bowlnak, még akkor is, ha Ted Lasso emelte az est fényét, mint egyetlen igazán értékelhető momentum.
Négy év múlva Uruguayban, a nyitómeccsen találkozunk, hogy aztán egy kis argentin és paraguayi kitérő után élvezhessük a spanyol, portugál és marokkói közös rendezésű mundialt. Hogy addig merre megy a futball, nem tudhatjuk, talán az is megesik, hogy újra ott lesz a mi válogatottunk is a világbajnokságon… és bár az éjjel soha nem érhet véget, azért mégiscsak:
„I said maybe
You’re gonna be the one that saves me
And after all
You’re my wonderwall”
