Nagy Bence kalandozása a média világában különlegesen inspiráló. Bár eredetileg gyógyszervegyész-mérnöknek tanult, szenvedélye mindig is a kultúra volt. Különösen a népzene, amelyet magas fokon űz. Az NTGN újságíró képzésére barátaival jelentkezett, de akkor még maga sem gondolta komolyan ezt a pályát. Ma már a Kanadai Magyarság hetilap újságírója, miközben az Újvidéki Televíziótól a temerini helyi lapig számos helyre dolgozik.
Bence több mint 25 éve hegedül, és ez az alapvető érdeklődés segítette beindítani újságírói pályafutását is. “Sokan érezhetik, hogy érdekli őket a média. Amikor néztem a tévében a bemondókat, műsorvezetőket, azt gondoltam, ezt én is tudnám csinálni, milyen jó is lenne. Mint később kiderült, éppen a tévézés a legkegyetlenebb műfaj az összes közül…“
Bár gyógyszervegyész-mérnöknek tanult, mégis jobban élvezte Bence a zenélést és a színjátszást a temerini közösségi életben, ahol neves újvidéki színészekkel is találkozott. Orwellt és Arany-balladákat adtak elő, egy változatos kulturális háttér formálta személyiségét. „Általában a kultúra és a sport az a két dolog, ami az újságíró-palántákat érdekli. Tapasztalatom szerint kevesen vannak, akik úgy kezd bele a szakmába, hogy ők közéleti vagy gazdasági újságírók szeretnének lenni. Az én esetemben a népzene és s színjátszás mutatott egy alapvető érdeklődési irányt a kultúra felé.”
Bence a barátai révén figyelt fel az NTGN-re. „Ők itt tanulták meg valójában a szakma csínját-bínját, annak ellenére, hogy kommunikáció és média szakot végeztek. Az NTGN csodavonatára azonnal felültem. Az újságírásban a kíváncsiság az, ami sokat jelent. És persze a rengeteg személyes beszélgetés, aminek köszönhetően fejlődött a beszélőkészségem, és ami egy újságírónál talán még fontosabb, a hallgatói készségem.”
A képzés alatt Bence különösen értékelte tanárait: Takács Zoli pragmatikus, de mégis szabadelvű stílusát, akinek hála megtalálhatta saját hangját, és megtanulhatta a szabad, egyéni stílusjegyekkel bíró újságírást. Pósa Árpádtól a SEO és a címadás az, amit megtanult – utóbbit az AI-tól függetlenül amúgy is a legnehezebb pontnak értékeli az egész szakmában. “Beigazolódni látszik, hogy az emberi kreativitást nem tudja helyettesíteni semmi.”
Bódi Zoltánt különösen kiemelte, hiszen a mérnöki karon minden tanár hozzá hasonló tűpontos szigorral járt el, ezzel a hozzáállással pedig a helyesírási készségeit is sikerült kellőképpen megszilárdítani. Rácz Ria vizuális órái szintén maradandó tudást adtak neki a színek és arányok világából – felesleges adatok nélkül. Fülöp Zolival pedig bár röpke ideig tartó, de annál bensőségesebb kapcsolatra tettek szert, és még az önmarketing témája is kiemelt pallérozáson esett át. „A legemlékezetesebb terepgyakorlatunk például a városligeti hőlégballonnál volt, ahol sajnos nem tudtunk felszállni a légtérzár miatt, mégis nagyon jó fotók és írások születtek. De a vácrátóti botanikus kertes riporthelyszínen eltöltött nap sem volt könnyen felejthető élmény.”
A képzés során Bence rájött, milyen egyszerűen lehet jól végezni a médiamunkát, ha az ember megkapja a megfelelő támogatást. “Annyira emberbarát, profi és kellemes a környezet, hogy nem muszájból tanulod meg a dolgokat, hanem mert egyszerűen elhiszed, hogy így a jó.” Bence íráskészsége például már korábban is megvolt, több regényt írt, de a felesleges vadhajtásokat a sajtónyelv nem tűri, így le kellett vagdosni ezeket a cikkszövegekből, hogy tisztán, pontosan fogalmazzon, sallang nélkül.
Bence a Vajdasági RTV-nél kezdte televíziós újságírói pályáját, ahol gyorsan rá kellett jönnie az online és a tévés munka közti különbségekre. „A tévézésnél nincs idő, csak a gyorsaság számít, mindig kész helyzetben kell lenni. A híradós gárda viszont nagyon jófej volt, ráadásul később az egyik félórás kultúrműsort is már én szerkesztettem elejétől a végéig.” Nem sokkal később azonban érezte, hogy váltani szeretne. Kanadáig meg sem állt a Kőrösi Csoma Sándor Programnak köszönhetően. A Kanadai Magyarságnál végzett munkája mellett, amely a diaszpóra egyetlen hetilapja, a kanadai Rákóczi Alapítvány munkáját is segíti, de közben az Újvidéki Rádióba is küld anyagokat.
A jelenleg Torontóban élő Bence Dr. Papp-Aykler Zsuzsa szárnyai alatt szabadon szárnyalhat. Az Oral History projekt keretében az 1956-os magyarokkal készítenek interjúkat, melyek a brit kolumbiai Simon Fraser Egyetem online hangtárában megtalálhatók. “Saját ötletre minden héten meg is jelenik belőlük egy írott anyag. A legbüszkébb talán ezekre az életútinterjúkra vagyok. Prof. Dr. Diósady Levente nagyanyja például Ady Endre első unokatestvére, és a családja személyesen Teller Edétől kapott szponzori levelet, amikor disszidáltak Magyarországról. Reményi Mihály pedig egy hangszerkészítő és hangszerszakértő dinasztia leszármazottja, és egy Stradivari-hegedűvel érkeztek Kanadába.”
Nagy Bence szerint az újságírói pálya nem könnyű, de ha valaki igazán szereti, a média kihozhatja belőle a legjobbat. „Olyan ajtók nyíltak meg számomra, amelyek nagy valószínűséggel zárva maradtak volna. Ami mélyen bennem volt, azt az NTGN hozta a felszínre. Annak ajánlom a szakmát, aki nem fél szenvedni, aki szabad szellemű, és nem épít a tervezhető szabadidejére. Rengeteg rugalmasságot, elköteleződést, korán kelést és éjszakázást kíván. Ha kikívánkozik belőled valami, csináld meg bátran! Ha pedig nem, az sem baj, mert a médiában mindig megtalálod a helyed, ez a szép benne!”
