Mit jelent ma egyedinek maradni egy olyan szakmában, ahol percenként kell új tartalmat gyártani? A határon túli csoportunk már a „szakmában” lévő újságírója, Törő Enikő szerint ez a legnagyobb kihívás. Mesélt a hivatásáról, emberi történetekről, és arról, hogy miért is fontos az, hogy egy név mögött egy önazonos ember álljon. Számára nem az a legfontosabb kérdés, hogy mit csinál, hanem az, hogy ki is ő valójában.
Hogyan mutatkoznál be, ha nem a munkaköröddel kellene?
- Azt mondanám, hogy szia, Törő Enikő vagyok. Nagyon nehéz számomra nem a munkámmal bemutatkozni, mert egyetem után rögtön ebben a szakmában kezdtem el dolgozni. Mondhatnám, hogy van egy kutyám, szeretek biciklizni, érdekel a marketing és az idegenvezetés. Viszont az újságírás annyira én vagyok, és annyira összetartozunk, hogy nehéz enélkül bemutatkoznom. Talán időben is a munka teszi ki a legtöbbet az életemből, így mindig ez az első, amit elmondok magamról.
Említetted az idegenvezetést, erről ejtenél pár szót?
- Négy éve idegenvezetek Nagyváradon, román és magyar nyelven – de inkább csak hobbiszinten. Nagyon szeretem, tényleg szuper dolog. Alapvetően nem rajongok az emberekért, mégis ebben a helyzetben folyamatosan beszélnem kell hozzájuk. Azonban segít a napszemüveg – mögötte kicsit könnyebb.
Visszakanyarodva az újságírásra: melyik munkádra vagy a legbüszkébb?
- Inkább egy egész témára vagyok büszke. Egy elhunyt kollégámtól örököltem meg egy jótékonysági ügyet: a kicsi Noel történetét, aki SMA1 betegségben szenvedett, és a kezelése 2,1 millió dollárba került. Nagyon sokat foglalkoztam ezzel az üggyel, közel kerültem a családhoz, részt vettem jótékonysági események népszerűsítésében is, és folyamatosan írtam róla. Úgy érzem, az anyagaimon keresztül rengeteg emberhez eljutott a történet, és ez nagyban hozzájárult az ő gyógyulásához. Ennél sokkal frissebb ügy egy gyilkossági eset volt, egy elhunyt fiatal lány ügyével foglalkoztam, foglalkozok.
Szerinted mi a legnagyobb kihívás ma egy újságíró számára?
- Megmaradni egyedinek. Az újságírás és egy lap összerakása sokszor szalagmunka. Amíg a Bihari Napló napilap volt, és főleg a print részen dolgoztam, mindennap úgy éreztem, hogy egy újrakezdés, az online BN-nél szerkesztőként most ugyanezt élem át: a cikkek sorba mennek át a kezek alatt, akár 15-20 percenként kell kitenni anyagot. Ebben a tempóban nagyon nehéz megtartani azt, hogy olyan dolgokról írj és olyan dolgokkal foglalkozz, ami meghatározza és bemutatja az egyediségedet.
Mit tanácsolnál egy pályakezdőnek?
- Merjen egyedi lenni, merje hallatni a saját hangját, de közben dolgozzon alázattal. Bármelyik szerkesztőséghez kerül, az elején bele kell menni abba, amit a főszerkesztő kér. Ha azt mondja, hogy egy hétig rendőrségi híreket írsz, akkor azt teszed, alázattal. Ezt észreveszik, látni fogják. Egy idő után eljön az a pont, amikor már nem fogják megmondani miről írj, hanem te hozod a témákat, és arról írsz, ami igazán érdekel.
Hogyan szeretnéd, hogy emlékezzenek rád a jövőben?
- Azt szeretném, ha önmagamért emlékeznének rám. Ne valakinek a barátnőjeként, ne valakinek a beosztottjaként vagy ismerőseként. Azt szeretném, hogy amikor valaki meghallja a nevemet, tudja, ki vagyok, mit képviselek szakmailag, és milyen emberként ismert meg. Hogy egy tulajdonság, egy érték vagy egy emlék jusson rólam eszébe, ne egy élethelyzet vagy valaki más.
Tehát Törő Enikő.
- Törő Enikő
Mit mondanál a gyermekkori önmagadnak, ha találkoznátok?
- Azt mondanám neki, hogy minden családi traumát fel lehet dolgozni, még ha akkor ezt el sem hinné. Inkább csak annyit mondanék: legyen türelmes, mert idővel jobb lesz. És ami talán a legfontosabb: soha ne adja fel önmagát. Tartson ki, mert egyszer tényleg jobb lesz.
Mikor íródott meg benned először a saját történeted?
- Gyerekkoromban rengeteget olvastam, az iskolai házi feladatok közül a fogalmazások voltak a kedvenceim. Volt, aki azt mondta a családban, hogy egyszer lelkész lesz belőlem – azt mondtam, az biztos nem, de író talán igen. És sikerült.
Hogyha az életed egy könyv lenne, mi lenne ezen fejezet címe?
- Most kezdődött el egy másik életem. Az elmúlt évben rengeteg minden megváltozott. Emberek jöttek, emberek mentek, lemorzsolódtak, újak kerültek a helyükre. Korábban annyit dolgoztam, hogy még a szabadidős tevékenységeim is munkának számítottak, csak másfajta munkának. Most először ott tartok, hogy a munkám mellett nem dolgozom, hanem tanulok – és ez óriási dolog számomra. Élvezem.
