Harle Tamás számára az újságírás nem pusztán mesterség, hanem mindenekelőtt kíváncsiság az ember iránt. Médiatanárként harminc év tapasztalatára támaszkodhat, vendégelőadóként néhány perc alatt közvetlen légkört teremtett a NTGN hallgatóival. Nyitottság, humor és önirónia jellemzi, miközben a szakmáról meglehetősen keményen és illúziók nélkül beszél. Az újságírás mestersége és művészete című könyv szerzőjeként ma is fontosnak tartja a klasszikus újságírói műfajok ismeretét, ugyanakkor pontosan látja, hogy a mesterséges intelligencia alapjaiban alakíthatja át a szakmát.
A beszélgetőtársammal való szakmai és személyes kapcsolatunkra tekintettel az interjú során tegeződtünk.
Amikor meghívtunk órára, a bemutatkozásod után átvetted a kérdezés lehetőségét, és olyan közvetlen hangulatot teremtettél a diákokkal, hogy ezt követően már fesztelenül tették fel a kérdéseiket. Az óráidon alap a jó hangulat, az interaktivitás?
- Nem csak az óráimon – jelentette ki Harle Tamás. – Amikor rádió- és tévéműsorokat vezettem, akkor is igyekeztem oldott hangulatot teremteni az első percektől. Szerintem egy riporternek az egyik legnagyobb erénye az, ha nagyon rövid idő alatt le tudja bontani a falakat. Ilyenkor a szemébe nézel, kíváncsi vagy rá, mint ahogy én kíváncsi voltam a diákokra. Tehát ez nem csak egy technikai, taktikai lépés, hanem valóban kíváncsi vagyok arra, hogy kik vesznek körbe.
Amikor tanítok, az első alkalommal, legyenek akár huszonöten vagy ötvenen, mindenki elmondja a nevét, és az előző társáét is, az is az előzőt és így tovább, ez nagyszerű móka, a legálmosabb hangulatot is felrázza. Talán harmincöt ember volt a legtöbb, amikor tíz perc alatt szinte mindenki tudta a másik nevét. Én vagyok a legrosszabb ebben, ezen nevetnek is, ó, a tanár is hibázhat?!
Azokra a kérdésekre, amelyekre időhiány miatt az órán nem került sor, később írásban, e-mailben válaszoltál nekem. Miért érezted fontosnak?
- Ezek a fiatalok időt szántak rá, hogy felkészüljenek, és megírják a kérdéseiket. Megtiszteltek engem, önmagukat és a feladatot, nem lehetett úgy befejezni, hogy lejárt az időnk, sziasztok! Tudnék felkészülés nélkül húsz órát is tartani, de én mindig felkészülök, és itt is minden kérdésre már előre megvolt a válaszom. Tudtam, mennyi idő áll rendelkezésre, de nem fért bele minden kérdés. És egy-kettő kivételével jók voltak, érdekesek. Nem bonyolították túl, és ugye van egy ilyen szabály is, hogy ne kérdezz egyszerre hármat, mert akkor nem kapod meg mindre a választ.
Az újságírás mestersége és művészete című könyved a hazai médiaoktatás egyik alapműve. Mikor érezted a visszajelzésekből, hogy sikeres lesz?
- A legjobban és legfrappánsabban Murányi Andris (Murányi András, az Index felelős szerkesztője – a szerk.) foglalta össze, aki a hátoldalon azt írja: „Miután az újságíróvá válás olyan folyamat, mintha egy amazóniai túlélőtúrán vennél részt aligátorok és piranhák társaságában, könyvből nem lehet megtanulni ezt a szakmát. Ebből mégis.”
Tíz évig írtam, az első hat évben jegyzeteket készítettem, és próbáltam kitalálni, hogy a rám jellemző, párbeszédes, interaktív tanítási formát hogyan lehet egy könyvre átültetni. Bár van filozófia diplomám, nem filozófiai mélységeket akartam. Az volt a cél, hogy ha valaki meglát egy cikket, azt be tudja azonosítani, sőt akár csak e könyv alapján bármilyen műfajban képes legyen cikket írni. A visszajelzések alapján, és már a negyedik kiadásnál tartunk, ilyen lett. Kellene már bővíteni, újraírni, mert nagyon sok olyan műfaj született, ami abban még nem lehetett benne.
A könyvedben részletesen elemzed a klasszikus műfajok felépítését. Mennyire látod a diákokon, hogy az online trendek és a gyors tartalomfogyasztás miatt átíródnak ezek a szabályok? Meg lehet még menteni a klasszikus riportot?
- Hát, ez egyértelmű, persze! A diákok visszajelzése alapján a könyv még működik. Évek óta mondom az újságíró iskolában, hogy most már lehet, nem kéne tanítanom ezt, nem kéne vizsgáztatnom belőle. De még mindig igénylik, nagyon hálásak, a félévi beszélgetéseken rendre elmondják, hogy kitűnő keresztmetszetet kapnak a műfajokból.
Mi a legtipikusabb baki, amit a pályakezdők elkövetnek egy szöveg megírásakor vagy elemzésekor?
- Hogy meg akarnak felelni valaminek, vagy olyan elvárásnak, ami nincs. Nem mernek kilépni ebből, van, akinek nincs is tehetsége, de a legtöbben egyetemet végeztek, mégis összetévesztik az iskolai dolgozatot a cikkel. Ha nem tud ezen átlépni, soha nem lesz újságíró. Bár, és ezt mindig elmondom, megbecsült háttéremberekre, szerkesztőkre is szükség lesz mindig, nem beszélve arról, hogy – hozzáteszem, sajnos – rengeteg szerkesztőségben az újságírók gyakorlatilag hírgyárosok, ráadásul máshonnan kibányászott forrásokból. Ehhez azért nem szükséges a Harle-könyvet kívülről-belülről megismerni, alkalmazni.
A médiaelemzés órán gyakran szóba került a mesterséges intelligencia térnyerése. Az MI-eszközök csupán hasznos segítőtársak a hírgyártásban, vagy alapjaiban fenyegetik a könyvedben is taglalt „mesterséget és művészetet”?
- Alapjaiban fenyegetik. Gondolj bele: megéri-e nekem belefeccölni egy kéthetes melót abba, hogy felkészüljek, elmenjek, és szakmai tudással, tapasztalattal, akár irodalmi igénnyel, megírjak egy riportot? Utána egyeztessek az interjúalanyokkal és a többi. A gép ezt megcsinálja ugyanolyan, vagy majdnem ugyanolyan színvonalon. Megéri ez nekem az életemből? Nem éri meg. És most olvastam egy cikket, hogy a kiadók egy része pánikban van, mert most már a regényeket is MI írja.
A mai digitális zajban és a deepfake videók, generált szövegek korában mi a legfontosabb szempont, amit egy kezdő újságírónak szem előtt kell tartania, amikor médiaszemlét vagy forrásellenőrzést végez?
- Jó kérdés. Nem tudok válaszolni, mert már annyira kikerültem a mindennapi hírfolyamból, hogy nem tudom, milyen lehetőségek vannak. A ChatGPT nagyon jó, vagy a Gemini, de sokat tévednek. Ilyenkor háromszor-négyszer rákérdezek, és mondja: igen, bocsáss meg, pontosítok. Ha bekerülnék most egy újonnan alakult szerkesztőségbe, akkor bizony nekem oda kéne mennem a húszéveshez, és segítséget kérni ilyen helyzetben. Én azt tudom megmondani, hogy egy riport, interjú vagy bármi más, jó vagy sem. Sokáig azt gondoltam, hogy a legjobb szerepem az lenne, hogyha alkalmaznának szerkesztőségek, aztán elküldik a cikkeket, és akkor én értékelést írok azokról, hol lehet javítani, hol lehet még hangsúlyosabbá tenni. A MI most már ezt is jobban megcsinálja, mint én.
Nem túl biztató kilátások. Ha egyetlen útravaló tanácsot kellene adnod a pályakezdő újságíróknak – akik már egy MI uralta médiavilágban fognak dolgozni –, mi lenne az?
- Ezerszer gondolják meg, hogy rá akarnak-e lépni erre a rögös útra.
Balogh Zoltán
Fotó: archív
