A mikrofon ment, A Fair play-díj jött, a sportimádat maradt

A hazai fair play-díjakat először 1967-ben adta át a Magyar Újságíró Szövetség és az Országos Sporthivatal által létrehozott fair play bizottság. Az első díjazott Zsolt István labdarúgó játékvezető, Berendi Pál labdarúgó és Marincsák László ifjúsági atléta volt. Az idei kitüntetettek között az MTI, a Magyar Televízió és a Magyar Rádió szerkesztő-riportere, Gulyás László is szerepelt, aki elmondása szerint soha nem tett keresztbe senkinek, úgymond támaszkodó lábra sohasem tartott. A sportot és a sportolókat mindig szeretni fogja, nem szidja a játékvezetőt. Helyette átérzi, amin a játékos keresztül mehet, amikor például kihagy egy helyzetet.

71’ óta van a pályán. Volt konkrét momentum, amit nagy áttörésnek érzett a fair play népszerűsítésével kapcsolatban?

Úgy fogom fel, hogy az elmúlt 52 évért kaptam a díjat. Mindig drukkoltam a magyar sportolóknak, imádom a sportkörnyezetet. Véleményem persze mindig van, de jobb néha csendben maradni. Nagyon nehéz megállni, főleg ha hetente, naponta, óránként kikívánkozik az emberből. (nevet) Befolyásolni a nézőket, hallgatókat viszont mit sem ér. Most már így rakódik le bennem, másként csinálom, mint az elején. Ha hányaveti módon farkasként indulatból áll bele az ember a közvetítésbe, utólag megbánja – ahogy a hétköznapi életben tett elhamarkodott kijelentéseket is. Szakmámból adódóan lehetőségem van arra, hogy kommentárt fűzzek egy eseményhez, de nem akarok senkit sem ezzel bántani. Olyan empátiával kell csinálni, hogy ha a másik hallja, ne akarjon felmenni, és kiszedni a kommentátort a székéből.

Sokkal jobban hat a hallgatóra egy relatíve tárgyilagos, nyugodt, de mindig a magyaroknak szurkoló hang, mint egy ordítozó, sipítozó, mindenféle adattal bombázó alak.

A fair play szellemiség jelenlétét hogyan értékeli a szakmában?

Manapság sokkal jobban felkapnak 1-1 esetet, mint korábban. Pedig, ha van egy focimérkőzésen – hasamra ütök – 43 szabálytalanság, de a 40 másiknál oda se mennek egymáshoz elnézést kérni, az mutatja, mennyire megváltozott az egész. A sportnak elveszett az a diszkrét bája, hogy a másikat tiszteljem. Oda kell tennem magam, mert a másik is ezt csinálja. S ez sokszor látható erőszakot szül. Hiába, nehéz úgy, ha valaki más világban tanulta, szokta meg a sport világát és annak szabályait.

A Magyar Antidopping Csoport (MACS) egykori szóvivőjeként mi a személyes véleménye a doppingról, ami szintén része a fair play-nek?

Remélem, hogy a rabló és pandúr játékban egyszer a pandúr fogja tudni, hogy a rabló hova akar betörni. Egy olimpia esetében 10 évre visszamenőleg elrakják a mintákat. Ha utólag bizonyos módszerekkel megbuktatnának egyeseket, méltó következménnyel járna egy-egy jogtalanul megszerzett eredmény.

Milyen eszköz maradt a kezében az egymás iránti tisztelet kivívására?

Szinte semmilyen. A tanítványaim maradtak csak, akiket nevelgethetek. A fiam sportoló volt, s a régi iskola szerint őt még szájba vágták, ha nem a szabályokhoz méltóan játszott. Mindig természetes dolognak vettem a fair play-re való figyelemfelkeltést, és abnormálisnak, ha azok felett szemet hunynak. Sajnos nem arra tart a világ, amerre az én kritériumom szerint kellene. A szülők és nevelők feladata lenne ez, de mit lehet tenni, ha elszabadult a pokol. Bent van a gyeplő a lovak között, mondok is egy példát: előre köszönök a mai huszonéveseknek, mire ők visszahelóznak.

Gulyás László 11 olimpiát járt meg 1988 óta, foci- és atlétika világbajnokságot és számos egyéb nagy versenyt közvetített úszás, cselgáncs, labdajátékok terén. Az atlétikával pedig akkor is törődött, amikor az a béka feneke alatt volt.

Nem volt fair a Magyar Atlétikai Szövetségtől, hogy ennek ellenére arra nem méltattak, hogy meghívjanak a nyári eseményre. Ha már témánál vagyunk, ez nem volt jogos. A fair play népszerűsítéséért járó trófea viszont a pályafutásom A4-es lapján egy hatalmas pecsétet jelent. A MOB-médiadíj (1998, 2015), a Feleki-díj (2004) és a Szepesi György-díj (2017) mellé remélem, hogy kerülhet még egy-kettő hasonló lenyomat.