Az NTGN-ből az alpesi hegyi- és terepfutó vébére

Az eseményen 68 ország 1284 versenyzője küzdött meg négy pályán – köztünk 45 és 86 kilométeres szakaszokon – a világbajnoki címekért június 6. és 10. között. Szondi Laura, a Sportrádió munkatársa és az NTGN sportújságírói képzésének diákja a Magyar Sportújságírók Szövetségének tagjaként nyerte el az ajánlást a részvételre. “Rendszeresen kapunk felhívásokat az AIPS-től és az MSÚSZ-től, így CV-vel és motivációs levéllel rögtön jelentkeztem is a gyakornoki lehetőségre. Biztos vagyok benne, hogy a felsőfokú angol nyelvtudásom és az NTGN is plusz pontokat jelentett az elbírálásnál. Ráadásul sportolói múlttal is rendelkezem, ezért tudom, mi zajlik egy sportoló fejében, mi az, ami az eredmény mögött rejlik. Sportújságíróként és riporterként is segíteni tudok abban, hogy egy szurkoló és a közönség is lássa, mit kell sokszor megtenni egy-egy győzelemért.”

Laura régen öttusázott, így a futáshoz némiképp volt már köze, a terepfutással kapcsolatban viszont jócskán fel kellett előzetesen készülnie versenyzőkről, az eseményekről, az egyes sportolókról. Mindehhez az NTGN is nagy segítséget jelentett, hiszen már tudta, merre induljon az úton, hogyan szedje össze a gondolatait és írja le ahhoz, hogy sikerüljön egy jó cikk. “Balogh Zoltán sportszakmai ismeretek óráján például tanultunk az atlétikáról. Amikor felmerültek kint atlétika történeti kérdések, bizony egyedül én tudtam rájuk válaszolni.”

Laura egyébként meglepődött, mennyien kint voltak a versenyen szurkolni. “A befutónál rendesen sorfalat álltak a futóknak, és az 50. célba érőnek is ugyanúgy tapsoltak. Üvöltött a zene, mindenki zászlóval a hátán ért be. Hatalmas élmény volt a részesének lenni.” – mondta ezt az újságírónő úgy, hogy 1 km-t 300 m szintemelkedéssel még nekik is alkalomadtán fel kellett sétálni. “A legrövidebb versenytáv is 7 km volt 1000 m szintemelkedéssel. Mintha a Kékes csúcsára kéne felfutni. Még mi is csak egy ideig tudtunk felvonóval feljutni.”

Riccardo Romani AIPS-mentor (Nemzetközi Sportújságírók Szövetség) segített az újságíróknak az egyes stresszes körülményekkel megbirkózni. Össze kellett szedniük már előzetesen a fontosabb neveket, akik szerintünk akár potenciális világbajnokok is lehetnek. “3 nappal korábban kiértünk. A sajtótájékoztatón és a médianapon is ott voltunk.” Ezen kívül a csapatnak rendszeresen voltak óráik arról, hogy egy interjú során hogyan kérdezzenek, mire figyeljenek oda. “Minden este egy cikket le kellett adnunk, amit Romanival átnéztünk. Magunknak kellett naponta ötletekkel előállni. Én például foglalkoztam a hegyifutás jövőjével és annak olimpiai versenyszám szintű lehetőségével.” Egyébként főként egyéni történeteket dolgoztak fel, hiszen mindenkinek akadt érdekesség a saját sztorijában. “A legtöbb induló olyan hétköznapi ember volt, aki hobbiként kezdett futni, de jóval többé alakult át, mint egy szabadidőtöltés. A 86 kilométer győztese például egy francia nő volt, aki egyébként orvos. Hivatás és család mellett fut, szinte élsportolóként működnek a mindennapjai, úgy edz.”

Lauráéknak az interjúzás mellett fotózásra is érdemes volt odafigyelni, hiszen a végén egy kis verseny keretében a legjobb képeik közül választották ki a kiemelkedőbbeket. “Az AIPS honlapjára végül az összes cikkem kikerült, pedig nem használták fel élesben mindenkinek minden anyagát.”

Szondi Laura mellé Szlovéniából, Spanyolországból, Olaszországból, Németországból, Ausztriából és Ugandából is érkeztek újságírópalánták. “Az ugandai lánnyal kapcsolatban például egy különleges szemléletmódot is kaptam arról, hogy működik egy afrikai országban az újságírás, a média, milyen úton juthat el ide egyáltalán valaki egy másik kontinensről?” A Nemzetközi Atlétikai Szövetség jelenlétének köszönhetően pedig a rengeteg tapasztalás mellé egy szerencsés helyzet is járt. Az augusztusi atlétikai világbajnokságra ugyanis valószínűleg Laura is bejárást nyert a futóversenyen kialakított kapcsolatok révén. “A programnak köszönhetően tehát nincs megállás, a budapesti sporteseményről is remélhetőleg ugyanilyen lelkesedéssel tudósíthatok majd.”

 - Milány Kincső